Mi Képes Krónikáknak hívjuk az általunk elképzelt kiadványt, mert nem egy hagyományos képregényt tervezünk. Szeretnénk kiegészíteni virtuális tartalmakkal, a történetet körüljáró levelekkel, plusz oldalakkal.

2017 novemberétől keress bennünket a  könyvesboltokban!

További részletek a közösségi odalainkon:

Részlet a regényből:

Az Úr 1030. esztendejében, Bécs város falai alatt

A magyarok balszárnyán mozgolódás támadt. Úgy két tucat alacsony, erősen keleti kinézetű lovas vágtatott előre. Rövid lábú, mokány lovaik szinte repítették őket a föld felett, behúzott nyakkal, látszólag fegyverzet és páncél nélkül, viharsebesen vágtattak a római erőd maradványai felé. A fal előtt, amikor a németek már azt hitték, könnyedén átugratják a helyenként csak derékmagasságú romokat, az ördöglovasok hirtelen kitértek.
Egyik részük jobbra, a másik meg balra kanyarodott, és elrobogtak a fal előtt. Néhány normann íjász, akiket Knut király küldött a császár segítségére, megpróbálkozott egy-egy tétova lövéssel a vágtázó lovasok irányába, de láthatóan kevés sikerrel. A magyarok, vagy ki tudja milyen nemzetiségű sztyeppei népek fiai időnként kiszámíthatatlan módon irányt váltva, lovaik hátára szinte rátapadva olyan villámgyorsan mozogtak, hogy még szemmel is képtelenségnek bizonyult követni a mozgásukat. Az egyikük, aki a herceg előtt vágtatott el, most a római kaszárnya romjai között rejtőző német nehézlovasság felé vette az irányt.
– Remélem, nem látják meg őket idő előtt! – reménykedett a herceg. Henriknek fölöslegesnek bizonyult az aggodalma: a német nehézlovasság fittyet hányva a parancsra, egyáltalán nem a herceg eltervezte módon és időben bújt elő a számára oly gondosan kiválasztott fedezékből. II. Wilhelm hűséges lovagjai élén vakmerő, ám előreláthatóan tragikus végű rohamra indult a magyar sereg balszárnya ellen.
– Mit csinálnak ezek az ütődöttek?! Nem ez volt a terv! – vonta kérdőre dühödt elkeseredéssel Henrik a mellette álló Pilgrimet. – Miért nem követik a parancsomat?
A páncél alatt erősen izzadó érsek úr éppen egy udvarias válaszon morfondírozott, miként hozza hercege tudtára: a Von Spoinheimek és a Wels-Lambachok csak az apját fogadják el parancsnokuknak. A német őrgrófságok történelme ékesen bizonyítja, hogy ezt is csak addig teszik, amíg nyakukban érzik a császár seregeinek leheletét. Ha az uralkodó meggyengül, az őrgrófok igencsak hajlamossá válnak elfelejteni hűségesküjüket, elsősorban azt a részét,8 mit is vár el tőlük hűbéruruk. De mire kinyitotta a száját, hogy diplomatikusan értékelje az események alakulását, máshonnan már megérkezett a magyarázat. Henrik egyik hírvivője érkezett erős vágtában.
– Felséges uram – kezdte lihegve, amint leugrott csatakos lováról –, nem fogsz örülni az üzenetemnek…
– Nem hiszem, hogy meg tudsz lepni! – és az előtte elterülő síkra mutatott. Innen a dombtetőről tökéletesen lehetett követni a német lovagság rohamát, aminek jól látszott a várható végkimenetele is.
– Az első sorból nézhetem végig, ahogy lemészárolják azokat a hűséges lovagjaimat, akiket alig tudtam kimenteni a mocsárból. És mindezt csak azért, mert néhány őrgrófnak nagyobb a farka, mint az esze. Na, ehhez képest mondj valami újat!
– Császárom, azt üzenték az urak: ők nem fognak kutyák módjára kushadni, és várni, hogy gazdájuk, a vadász mikor engedi meg nekik, hogy végre tegyék a dolgukat.
– Valószínűleg sosem látták még, hogyan tépi szét a vesztfáliai vadászebeket a medve, amikor elbizakodottságukban és a vértől megrészegülve óvatlanul, szemből nekiesnek.
Kétségbeesetten fordult Pilgrimhez:
– Most mit tegyünk, jó uram? Ha mi is kitörünk, holtbiztos, hogy lenyilaznak minket. Ha nem tesszük, hanem gyáván hagyjuk, hogy testvéreinket és rokonainkat lemészárolják, utána úgyis mi következünk. A nehézlovasság és a meglepetés ereje nélkül – amely épp most lett oda – semmi esélyünk. De ha híre megy, hogy a császár fia végignézte, amint az embereit levágják, soha nem fognak többet követni bennünket a csatába. Ezzel többet ártok apámnak és a Szent Birodalomnak, mintha a császárság trónörökös nélkül marad. Apám még csak negyven, lehet még fiúgyermeke, aki örökli a trónt.
Odafordult az embereihez:
– Hát akkor, jó uraim, készüljünk mi is a végső harcra! Lovagoljunk ki, a halálért és dicsőségért! A német krónikák mindörökké emlékezni fognak erre a napra9! Fújjatok riadót, most már úgysincs vesztenivalónk, hadd hallják bajtársaink odalent, hogy velük tartunk! Egyszer egy híres szaracén hadvezér, Makaveli El Shakur csata előtt azzal bátorította embereit: Háborúk voltak és lesznek, de a katonáim halhatatlanok! Az Úr nevében, előre!
– Te pedig, Ludo – fordult szolgájához –, ha ennek vége, és úgy látom, ez hamar bekövetkezik, azonnal küldess hírnököt apámhoz. Mondja el neki, miért indultunk ily botorul a csatába, őrgrófjai mennyire tartották be a parancsát. Akarom, hogy tudja, fia inkább választotta a felesleges, értelmetlen halált, de nem hagyhatta cserben lovagjait. Teljesítettük hát akaratát, és csatára kényszerítettük a magyarokat! – majd halkan, hogy a körülötte állók se hallják, hozzátette:
– De megfogadom neked, Ludo, ha túlélem ezt a napot, móresre tanítom az őrgróf urakat, és nem hagyom, hogy apám olyan parancsot adjon a seregemnek, amivel nem értek egyet! Most indulj, intézd, amit meghagytam, aztán keress magadnak valami távoli helyet, ahonnan beláthatod a csata alakulását! Ha elesnék, amire jó esély van, üzenj a magyarok vezérének: ha Istent ismer, mégpedig azt vallják magukról mostanság, akkor hazaküldeti a testemet Speyerbe apámnak. Ígérd meg neki a testem súlyát aranyban, hátha könnyebben akkor hajlik rá. Na menj, mert lemaradok a csatáról miattad! Kyrie eleison!
Dárdáját vízszintesbe engedve megsarkantyúzta lovát, majd ügetésből vágtába csapva elindult lefelé a dombról, a magyarok arcvonala felé. A körülötte álló páncélos lovagok egy emberként követték. Egyszerre mozdították lándzsájukat, a maradék megtépett, saras arany-fekete zászlók, a Hohenstaufenek, Staubingok, Eppensteinek családi lobogói még utoljára nekifeszültek. A szürkésfekete páncélok, akár egy fémszörnyeteg, csikorogva megindultak. Előbb lassan, majd egyre sebesebben zúdultak lefelé a dombról, utolsó rohamra indulva a magyarok ellen. Esélyük sincs, vesztésre állnak, ezt mindannyian jó tudták. De ők sosem adják fel! Ezt már a harci kiképzés megkezdésekor minden német lovag fejébe beleverik. Nem hiába terjedt el szájról szájra róluk a nagy vízen túli, zöld szigetről származó, híres leicesteri harcos mondása: „…és a végén a németek nyernek!”
A gyalogság tudta, ha oda a lovasság, ők nem sokáig bírják tartani a frontot. Ráadásul uraik, ha véletlenül túlélik a csatát, igen megkeserítették volna a hátralévő napjaikat. Ezért jobbnak látták inkább követni őket. Úgyis lassabban érnek a csatatérre, hátha valami isteni csoda folytán addigra véget ér az öldöklés, kis szerencsével akár meg is úszhatják. Némileg vonakodva, de megindultak ők is. Akadtak közöttük, akik nem akartak szégyenben maradni a többiek előtt, mások csak nem mertek maradni. Így végül is áthágtak a falakon, amelyek eddig védelmül szolgáltak, és megkezdték a leereszkedést a domboldalon, az ellenség arcvonalának közepe felé.
A másik oldalon a csata ilyetén alakulására egyáltalán nem számítottak. Imre herceg azért küldte ki felderítőit, hogy megnézzék, mennyien maradtak a németek, és találják meg, hol a leggyengébb a védelem a falak mögött. Lélekben már arra is felkészült, napokig kell itt rostokolnia a domb aljában, amíg jó alkalom nem adódik, hogy a legkisebb emberveszteség árán tudják térdre kényszeríteni a romok közé behúzódott ellenséget.
Erre most a kiküldött felderítők mögött, mint a vadászkutyák a sebesült vad nyomában, a német nehézlovasság dübörög elő valahonnan balról, azzal a jól látható céllal, hogy oldalba kapja a magyar balszárnyat.
– A ravasz kutya, a domb aljába, a templomépítkezés és a római épületmaradványok mögé rejtette a lovasait – állapította meg a magyar seregek vezére.
Ekkor mozgás támadt szemben is: a magaslatról, a régi várfal maradványain átugratva vagy átkecmeregve a németek maradéka, lovasok, mögöttük meg a gyalogosok rohantak feléjük. Imre, bár számtalan kisebb csatában vezette a magyar csapatokat apja parancsára, a németekkel eddig még nem került szembe. Oktatói, köztük is különösen Gerard sokat mesélt a teuton lovasságról. Az elmúlt hetekben a számtalan kisebb összecsapásban megtanulta tisztelni nehézkes, de a közelharcban ellenállhatatlan ellenségét. Most egy percre maga is elbizonytalanodott. Odaintette magához alvezéreit, Pietro di Orseoleót, az olasz csapatok kapitányát és Csanádot, az időközben megérkezett magyar könnyűlovasok vezérét. Halfdan, varég testőrparancsnoka és saját magyarjainak kapitánya, Réva úgyis ott sorakozott mindig mellette. Ez a talján talán érti, mit terveznek a németek, mégiscsak ő ismeri őket a legjobban közülük. Az olaszok már emberemlékezet óta háborúznak a germán törzsekkel, míg a magyarok háromnegyed évszázada, a csúfos Lech-mezei csata óta többé-kevésbé békében éltek a német-római császárokkal.
– Meg tudja nekem mondani valamelyikőtök, mi a fenét csinálnak ezek a németek? De gyorsan, mert mindjárt a nyakunkon vannak! – kérdezte tőlük türelmetlenül, latinul, mert Pietro még nem beszélte annyira a magyart, hogy ilyen gyorsan megértse a kérdést. – És legfőképpen: mit tegyünk velük? Egy intésemre az íjászok olyan nyílzáporral borítják be őket, hogy sem ember, sem ló nem marad talpon. Ha jól látom, az ott középen Henrik herceg, a szemből támadók között. Megismerem a palástjáról, meg a dárdáján lobogó fekete sasról arany mezőben. Nem igazán örülne apám, ha holtan küldenénk haza a császárnak a fiát, na meg valamennyi őrgrófját. Olyan veszedelmet szabadítanánk a királyságunkra, amihez foghatót régen nem látott a Kárpátok völgye. De el mégsem futhatunk, ha már idáig üldöztük őket. És különben is, tetszik nekem ez a hely. Innen hajóval Esztergom csak egynapnyira van, sóból, amelyet itt partra tesznek, jó sok adót beszedhetnénk, a népek sem nem túl harciasak errefelé. Most is inkább elmenekültek arra, ni, a dombok és szőlők közé, nem akarnak ők részt venni a császár háborújában. Tetszene apámnak, ha elmondanánk neki, hogy ezt a falut, Bécset, megszereztük a magyar koronának. Na, de hát akkor mi legyen? Uraim, dönteni kellene, mert mindjárt itt vannak a szánkban, és az íjászok hamarosan a mieinket lövik. Pietro? – fordult az Orseolo fiúhoz. A magyarok és Halfdan véleményét úgyis tudta: folyjék a bajorok vére, fesse meg a Dunát Granig, hadd lássa mindenki az országban és a folyó mentén, hogyan jár az, aki újat húz Istvánnal. Orseolo azonban másképp gondolta.
– Imre – ő nem szólította a herceget, a korona leendő birtokosát sem hercegnek, sem uramnak –, nem méltó egy lovaghoz barbár módon, távolról halomra nyilazni az ellent, ha az nyílt küzdelemre hív. Vívjunk velük meg lovaghoz méltóan, az én olaszaim felveszik a versenyt bármelyik némettel!
– Igazad van, de a könnyű vértezetű magyarjaim nem sokáig állnák a vasas németek rohamát. Sokan odavesznének közülük.
Csak gondolatban tette még hozzá:
„És ezt azért te nem nagyon bánnád, ugye, öcsémuram?”
Ehelyett csak annyit mondott:
– Legyen úgy, de azért ne adjuk olcsón! Íjászok, feszíts, cél először a balról jövő nehézlovasság, utána meg a szemből támadók hátsó sorai és a gyalogság! Lehet, nem méltó egy lovaghoz… De a túlélőkkel majd egyenként megbeszéljük. A császár fiának lovagjait viszont hagyjátok meg nekünk!
– Na, Péter – cinkos mosollyal Orseolóra nézett és latinul folytatta –, legyen, ahogy akartad! Megmutathatjátok, elbír-e a velenceiek arany oroszlánja a császár fekete sasával!

——–

Szent István királyunk intelmei fiához ide kattintva olvasható