Magyar Királyok Története az Árpád-háztól a Királyság Végéig

/Magyar Királyok Története az Árpád-háztól a Királyság Végéig
Magyar Királyok Története az Árpád-háztól a Királyság Végéig 2017-10-11T10:07:00+00:00

Az alábbi kis összefoglaló a magyar királyok és uralkodók életét, családfáját foglalja össze, mely a IX. századi törzsszövetségtől 1918. november 13-áig, az utolsó király, IV. Károly uralkodó jogainak felfüggesztéséig tart.

Árpád-házi uralkodók

A honfoglaló magyar törzsek a 9. század vége felé telepedtek le a Kárpát-medencében. A honfoglalás előtti első fejedelem Álmos vezér volt. A későbbi történeti források (Gesta Hungarorum, Képes Krónika) szerint Árpád nagyfejedelem volt a magyar törzsszövetség vezetője a honfoglalás idején. Így a magyar történetírásban azóta is Árpád honalapítóként szerepel. A hagyomány szerint tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik Árpád halálát (907 körül) követően négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.

Árpád házi királyok sorrendben

forrás: Magyar királyok, fejedelmek, kormányzók, elnökök a Honfoglalástól az ezredfordulóig című könyv

Árpád halálát követően az ekkor még keleti típusú törzsszövetségben élő magyarságot az Árpád háztól származtatott nagyfejedelmek vezették. Legkiemelkedőbb közülük Géza fejedelem, aki felvette a nyugati típusú kereszténységet és elindította az országot a nyugati mintájú királysággá válás útján. Munkáját fia, I. (Szent) István fejezte be. Istvánt 1001. január 1-én koronázták királlyá, ezzel végleg szakítva a korábbi fejedelmi hagyományokkal és vallással. Legyőzte a pogány magyar vezetőket (Koppány, Ajtony), német mintára megalkotta az államszervezetet és az első törvényeket, kiterjesztette a királyi birtokokat az ország kétharmadára és mindezekkel párhuzamosan megszervezte és kiváltságokkal támogatta a magyar keresztény egyházat.

Az uralkodó fia, (Szent) Imre herceg váratlan halála után kérdésessé vált a trónutódlás. Ennek következtében István halála után az országban trónutódlási harc tört ki, melyben a király által választott olasz származású Orseolo Péter küzdött az ország magyar nagyurai által választott Aba Sámuellel .A harcoknak az István által állítólagosan megvakíttatott Vazul fiai, a későbbi I. András és I. Béla vetettek véget, akik a Vata féle pogány lázadást kihasználva szerezték meg a magyar trónt, majd szilárdították meg hatalmukat. A zavaros idők után az ország fejlődésnek indult. Az uralkodók törvényeket hoztak, tovább terjesztették a kereszténységet, adományokat osztottak a hűbéreseiknek. Az Árpád-sávos zászlóról bővebben itt.

Ebből az időből kiemelkedik I. László vagy Szent László, aki törvényeivel megerősítette a magántulajdon védelmét, valamint elfoglalta Horvátországot, szentté avatta I. Istvánt, Imre herceget és a pogányok által meggyilkolt Gellért püspököt. A terjeszkedés és a belpolitika megszilárdulásának köszönhetően Magyarország a 11. század végére Közép-Európa egyik legjelentősebb államává vált. Ennek az időszaknak a legkiemelkedőbb alakja I. László fia, Könyves Kálmán volt. Az eredetileg papnak készült királyt korának egyik legműveltebb uralkodójának tartják. Külpolitikában is igen sikeresnek bizonyult. Jó viszonyt épített ki Bizánccal, valamint meghódította Dalmáciát. Legnagyobb sikerét uralkodása elején vitte véghez, mikor a Német-római Birodalmat feldúló keresztes hadakat az országhatáron megállásra kényszerítette, majd végigkísérte az országon, felügyelve azok rendezett áthaladását. Az uralkodót a későbbiekben testi- és beszédhibásnak nyilvánították, ám ez feltehetőleg csak a későbbi király II. Béla és utódainak bosszúja volt, amiért Kálmán uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította és megvakította.

Kálmán halála után az ország fejlődése megtorpant. Fia, II. István elvesztette Dalmáciát, vereséget szenvedett az orosz fejedelemmel szemben, örökös hiányában pedig a koronát II. (Vak) Bélára volt kénytelen átruházni. Béla és fia, II. Géza, bár királyként sikeresek voltak, (főleg Géza a hódításaival) rövid uralkodásuk alatt nem tudták megszilárdítani az uralkodók hatalmát. Az őket követő III. Istvánnak így folyamatosan ellenkirályokkal kellett küzdenie a hatalma megtartásáért. Ennek ellenére sikeresen belpolitikát folytatott és meghonosította a városi privilégiumokat.

Istvánt örökös híján fivére, III. Béla követte a trónon, aki eredetileg a bizánci trón várományosa volt, míg I. Mánuel császárnak utóda nem született. Ezután a császár támogatásával szerezte meg a magyar trónt. Részben a bizánci tapasztalatainak, részben saját tehetségének köszönhetően sikerült felvirágoztatnia az ország gazdaságát és kultúráját. Bevezette a kancelláriát, ezzel is általánosítva az írásbeliséget, sikeres külpolitikájával pedig növelte az ország befolyását. Uralkodása végére Magyarország vált a vezető hatalommá Kelet-Közép-Európában. Nevéhez köthető a magyar történelem egyik legsikeresebb időszaka.

Halála után az uralkodók hatalma hanyatlásnak indult. Elsőszülött fia, Imre állandó küzdelmet vívott fivérével, a későbbi II. Andrással, aki annak érdekében, hogy növelje befolyását az országban, aktív birtokpolitikát folytatott. Ez a belpolitikai irány tetőzte be azt a folyamatot, amely I. István óta tartott. II. András elajándékozta a királyi birtokok maradékát, így azonban bevételek nélkül maradt. Ezek pótlására rendszeresen kivetette a rendkívüli adót, valamint pénzrontással is próbálta növeli bevételeit. Szerény bevételei mellett továbbra is rengeteg költséges vállalkozása volt. A jelentősebb katonai akció nélkül lezajlott keresztes hadjáratára kölcsönöket vett fel, amiket aztán ereklyékre költött. A halicsi hódítása a belefektetett anyagi és emberáldozatok ellenére szintén különösebb eredmény nélkül zajlott. Ezek az események lassan ellene fordították az ország vezető embereit. Végül a bárók elégedetlenségükben meggyilkolták feleségét, Gertrúdot, akit felelősnek tartottak az ország helyzetéért. Uralkodása legjelentősebb tette az 1222-es Aranybulla kiadása, amely korlátozta a király birtokadományozásának mértékét valamint megerősítette a szerviensek jogait, ami többek közt védelmet nyújtott a nagybirtokosok növekvő elnyomásával szemben.

Andrást fia IV. Béla követte a trónon. Az uralkodó szakított apja politikájával és hatalma visszaállításának érdekében elkezdte visszavenni a királyi birtokokat, amivel azonban maga ellen fordította a földbirtokosokat. Az 1240-42 közt lezajló tatárjárás alatt vereséget szenvedett a muhi csatában, majd egészen Trau váráig menekült az őt üldöző mongolok elől. A tatárok 1242-es kivonulása után újáépítette az országot. Kötelező várépítés fejében földbirtokokat osztott és behívta az országba a kunokat és jászokat. Ezen tevékenységéért nyerte el a második honalapító melléknevet. Halála után fia, V. István uralkodását a közeli utókor egy olyan korszak határának tartotta, amikor az országot még igazságosan és eredményesen kormányozták. Az uralkodóházat bemutató történelmi regény és képregény, Királyok és Keresztek már kapható: www.kiralyokeskeresztek.hu/kepregeny/
A királynék és királyok teljes listája évszámokkal megtekinthető a http://mek.niif.hu/00000/00056/html/240.htm oldalán.

 

Anjou-házi uralkodók

Az Árpád-ház 1301-ben III. András halálával férfiágon kihalt. Ennek következtében a külföldi királyok, akiknek dinasztikus házasságuk volt a magyar uralkodó családdal, mind harcba szálltak a magyar trónért. A küzdelemből végül az olasz Anjou-házbeli Károly Róbert került ki győztesen. A fiatalon trónra kerülő uralkodó reformjaival és hatalmi törekvéseivel sikeresen megszilárdította hatalmát. Legyőzte az ország legnagyobb földbirtokosait, az úgynevezett kiskirályokat (Csák Máté, Aba Amádé), dinasztikus kapcsolatot épített ki Lengyelországgal, regálé jövedelmeivel feltöltötte a kincstárat, pénzügyi reformjaival pedig fellendítette a gazdaságot. Utóda I. (Nagy) Lajos tovább növelte az ország befolyását. Perszonálunióban egyesítette Lengyelországot és Magyarországot. A társadalom, gazdaság és kultúra is ugrásszerű fejlődésnek indult, ezzel az ország nemzetközileg is elismerté vált.
Uralkodása után az országban ismét kérdésesé vált a trónutódlás.

 

Luxemburgi-ház

A hatalmat végül a luxemburgi-házi I. Zsigmond szerezte meg azáltal hogy feleségül vette Lajos „királlyá” koronázott lányát, Máriát. A trónért folyó küzdelemben az ország legnagyobb földbirtokos bárói ligákba csoportosultak. Zsigmondnak hatalma biztosításáért egyezséget kellett kötnie ezekkel a bárócsoportokkal és kielégíteni azok területi igényeit. A kezdeti nehézségek ellenére az ország leghosszabb ideig, 50 évig uralkodó királya volt.
Magyarország mellett a cseh és német királyi címet is megszerezte, 1433-ban pedig a pápa Német-római császárrá koronázta. Uralkodása alatt komoly fejlődésnek indult a városiasodás. Támogatásuknak érdekében 1405-ben városi dekrétumokat bocsájtott ki, erősítve a szabad királyi városok és a polgárság pozícióját a földbirtokosokkal szemben.
1389-ben Szerbia török vazallus államává vált, így a török fenyegetés elérte az ország határait. Zsigmond és bárói felfigyelvén a fenyegetésre félretették nézeteltéréseiket és közös erővel vették fel a küzdelmet. Több hadjárat is indult a Balkánra, melyekben Zsigmondnak köszönhetően gyakorta voltak hadak Európa más államaiból is. Ennek az 1496-is nikápolyi vereség vetetett véget. Ezek után Zsigmond felhagyott a támadásokkal és nekilátott az ország déli határán egy védelmi végvárrendszer kiépítésének, melyet a későbbi uralkodók is folyamatosan bővítettek.

 

Habsburgok és a Jagellók

Örökös hiányában halála után az országban két uralkodó ház a Habsburgok és a Jagellók váltották egymást, többnyire rövid ideig uralkodó királyokkal. A korona megszerzéséért annyira elkeseredett harc folyt, hogy a Habsburgok örökösödés jogán még egy újszülöttet a későbbi V. Lászlót is megkoronáztak, akit végül uralkodó hiányában a magyar főnemesek kénytelenek voltak elismerni.
A növekvő török fenyegetés miatt azonban kezdetben az ország nem ismerte el a Habsburg trónkövetelőt, a vezetést pedig a legnagyobb földbirtokos Hunyadi János vette át. Ő lett az ország történetének első kormányzója. Katonai pályafutását még Zsigmond uralkodása alatt kezdte. Később a déli vármegyék vezetőjeként és erdélyi vajdaként ő látta el a török ellenes védelmet. Az előző király I. Ulászló uralkodása idején több hadjáratot vezetett, ám 1444-ben a várnai csatában vereséget szenvedett és a küzdelemben a király maga is elesett. Visszatérve az ország egyik főkapitányává majd 1446-ban kormányzóvá választották. Ezután Hunyadi a befolyását, birtokait és jövedelmeit teljes mértékben a török ellenes harcokra fordította. Sikereinek a rigómezei vereség vetett véget. 1450-ben kénytelen volt elismerni V. László trónigényét, majd később lemondott kormányzói tisztjéről is. Legnagyobb sikerét Nándorfehérvárnál aratta, ahol győzelmet aratott a szultán többszörös túlerőben lévő seregével szemben. A sor fintoraként a győzelem után pár nappal később elhunyt, a vár körül kitört pestisben. Egy évvel később meghalt V. László is és az ország ismét uralkodó nélkül maradt.

 

Hunyadiak

A kínálkozó alkalmat a Hunyadi-család használta ki. A családdal rokonságban álló Szilágyi Mihály királyválasztó országgyűlést hívott össze, ahol a nagyurak megválasztották Hunyadi Mátyást királyuknak. A fiatal uralkodó azonban várakozással ellentétben nem bizonyult befolyásolhatónak. Sikeresen megszilárdította hatalmát és uralkodása alatt kibontakozott a reneszánszkori Magyarország. Megszerezte a cseh királyi címet és elfoglalta Bécset, de törekvései ellenére nem választották Német-római császárrá. Új adókat vezetett be nagyban megnövelve ezzel bevételeit. A jövedelmeit azonban elemésztette jól képzett zsoldosserege, a déli végvárrendszer és a nagy számú reneszánsz stílusú építkezése.
I. Mátyás törvényes örökös nélkül halt meg, így a trón rövid időre újra a Jagellókhoz került. Uralkodásuk azonban véget ért mikor II. Lajos életét vesztette az 1526-os mohácsi csatában. Halála után az ország darabjaira esett szét. A Duna mentén húzódott a török felségterület. Az ország nyugati területeit a Habsburg magyar király I. Ferdinánd kormányozta, míg Budát és Erdélyt nagyobbrészt pedig a székesfehérvári országgyűlés által választott I. János uralta. Halála után ugyan fiát János Zsigmondot királlyá választották, azonban a török elfoglalta Budát, így a még csak gyermek király Erdélybe kényszerült. Az ország maradéka a tényleges Magyar Királyság ezután végleg I. Ferdinánd és a Habsburg-ház uralma alá került.

 

Habsburg-házi uralkodók

Ettől kezdve az országban egyedül Habsburg királyok kormányoztak. Az oszták uralkodók számára azonban Magyarország sokáig nem jelentett többet ütközőállamnál a törökkel. A kora újkorban a Habsburgok nem csak Magyarország uralkodói, hanem cseh királyok és Német-római császárok is voltak. Valamint házuk másik része uralta a spanyolt trónt egészen a 17. század végéig. Nyugati befolyásuk révén a Habsburgok nagyban gyorsították az országban az újítások megjelenését és elterjedését. Ilyen volt például a reformáció, mely a német területekről terjedt át Magyarországra, vagy II. Ferdinánd, akinek trónra lépése vezetett a harminc éves háború kirobbanásához, uralkodása idején az ellenreformáció, vagy a már elvben megjelenő abszolutizmus. A nyugati érdekek azonban hátráltatták is a török magyar területekről való kiűzését.
A Habsburgok végül 1683-as sikertelen bécsi ostrom után kezdték meg az ország visszafoglalását. 1686-ban visszafoglalták Budát, 1687-ben pedig legyőzték a szultáni főerőket Nagyharsánynál. Az osztrák sikerektől tartva a franciák hátba támadták a Habsburgokat, melynek következtében a háború elhúzódott, ám 1697-ben Savoyai Jenő Zentánál döntő győzelmet aratott mely után megkötötték a karlócai békét, ami véget vetett a török uralmának Magyarországon.
Ezek után a Habsburgok helyreállították az ország népességét, gazdaságát, majd próbálták az abszolutizmus jegyében kormányozni az országot. Ez azonban az egyre erősödő rendiség miatt csekély sikerrel járt. Az uralkodók és a rendek közt egyre jobban kiéleződő ellentét végül az 1848-as forradalomhoz vezetett, melyet a Habsburgok véresen megtoroltak. Ezután Ferenc József még kísérletet tett az abszolutizmusra, ám a rendek Deák vezette passzív ellenállása, valamint a birodalom folyamatos gyengülése az európai nagyhatalmak közt végül jobb belátásra bírta és 1867-ben megszületett az osztrák-magyar kiegyezés és az Osztrák-Magyar Monarchia.
Ez az államforma végül IV. Károly uralkodása alatt az I. világháború lezárultával ért véget, ahogy a magyar királyok uralkodási idejének is leáldozott Magyarországon.